Márta, hajad,
Bronz-ajakad
Kéri s lázad a váġam
Illatozó
Véṡt okozó
Ċókba lehelni be láġan.
Megremegő,
Hű ṡerető
Karban ölelni igézve,
Édes ölön,
Różatövön
Ṡép ṡemeket megidézve.
Retten a lomb,
Zöldel a domb –
Arra ṡaladnánk ketten,
Reppen a ṡél,
Ċókra beṡél,
Dalra kel önfeledetten,
Véle dalol
Itt valahol
Ṡív-körülöttem a vérem:
Ċend, Kiċi, ċend!
Íġ, ez a rend –
Most ċak a ċókod kérem.
1922. jún. 23.
Fuldoklik már a ṡéterṅedt ṡoba.
A polituros aṡtal és a ṡékek
Vén arca kéksötét homájba réved.
Vár rám a lépċő villogó foga.
De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
Pirosċíkos, vizes trikók feṡülnek. –
Jó ára van a köṅṅü tüllnek,
A friss ṡél futkos fodrai után.
Nem volna roṡṡ az ódon Óbudába,
Ingujjba lenni, vaġ nem is ruhába.
Kis korċmában a sört iṡṡák. – Talán
Ha én is innék, habzana a ṡám.
Ṡáradt a ṡámpadlása és a ṅelvem.
Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.
1922. jún. 20. körül
A gép elkapta. Meṡṡe fröċċent vére,
Fehéren hullott földre a feje.
(A férgek közt leṡ immár a heje.)
S letették kinn az udvar hűs kövére.
Örök lett munkás két kezének éje.
Iríġen nézte sok bús halváṅ arc,
Az ő kezökben ég tovább a harc:
A sok ġerekṡáj vár a kis keṅérre.
Megáll eġ percre a dolog zaja,
Elṡáll eġ ember köṅṅes sóhaja,
Két éhes ġermek áġán felriad.
A gép megindul újra zakatolva
S meġ minden, mintha mi se történt volna:
A földön még elég ember marad.
1922. jún. 18. körül
A búzát vágja sok ṡilaj legéṅ
– Marokṡedő leáṅ halad ṅomukba –
A síma réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaṡájok heġén.
A rengő búza hódoló reméṅ.
Tikkadtan fekṡik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt ġermek, aṅjára borulva.
És ihatnék a kuṫa is, ṡegéṅ.
Eġ ṡomjazó legéṅ hűs fához lábol,
Jó hoṡṡút korṫant öblös kulaċából
És viṡṡaindul, várja a dolog.
A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság ċorog,
De ġűl a kereṡtekbe-rakott élet.
1922. jún. 18. körül
A ṡívem óċka, istenes, remek
Ṡelence s rajta nem fogott a rożda.
Ṅitott teṅéren ṅujtom a magosba
S a hajnalbíbor ércén megremeg.
Isten, ha vaġ – és benned hinni kell
Kifoṡtott, földre vert bús jómagamnak –
Ha vaġ és vélem terveid is vannak,
Ó, add, a ċókját ifjan érjem el!
Akkor nem ṡólnék többé naġ Nevedről,
Ċak öklöm ütné kétkedők hadát
S ha nem teṡed meg, bárha ṡeretetből,
Marokkal öṡṡecíbálom haját,
Úġ hoġ sikolt, mint süjjedő naṡád
Bús kürtje távol barna part felé.
1922. jún. 10.
Báṫám, ki bortól mámoros éneket
Zengṡ húrodon, Te, nézd a maġar hazát,
Ċitítsd el Anna-kérő ṡíved
S öntsd az erőd a reméṅtelenbe.
Hangod leġen az őṡi vihar sötét
Zúgása, mejben tompa a jajgatás,
De a harangṡó meṡṡe hangzik
S torṅa fehérlik az éjṡakában,
Ha sujt a villám s retten a ġönge ṡív.
És öṡtökéld a tétova honfiút:
Üzend, hoġ ninċen Isten, Ember,
Ċak maġarok letiport hazája.
És hoġha kell, ó, ċak köṅörögj
nekik,
Hoġ dolgozó nép karja erős marad
És vagdald föl meleg naġ ṡíved
S oṡd ki közöttük az éheseknek.
Ċak íġ lehet célt érni maġarral el,
Ṡidj, kérj, dörögj és hozd a reméṅt nekünk,
Mert hoġha nem remél a költő,
Más ki remélne az új hazában.
1922 első fele
Eġre várlak. Harmatos a ġep,
Naġ fák is várnak büṡke terebéjjel.
Rideg vaġok és reṡketeg is néha,
Eġedül ojan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És ċend volna. Naġ ċend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A ṡívünk mużikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.
1922 első fele
