ČÓKOLJ, ČÓKOLJ…
Čókolj, čókolj utóljára,
Fehér karoddal ölelj át,
’š elmeǧek már nemsokára
S šerelmed életem ára,
Čókolj, čókolj és ölelj hát.
Már nem čókol! Ninč, ninč sehol
Én eljöttem, – ő – maradott.
Hűtlen-e már? Jaj! mást čókol!
Érzem, más ki néki bókol,
Más viš néki šép virágot.
Úǧ kinlódom! Nappal, éjjel
Čak mindig reá gondolok:
Vaj’ kit čókol most ő kéjjel,
Šembe šállva reméňemmel,
Hiš tőle oj távol vaǧok!
Itt van a boldog pillanat:
Hozzá, haza repülhetek!
Oj lassan halad a vonat,
Oj ǧorsan tűnik le a nap!
Višontlátom-e őt? Egek?!
Hála Isten! Honn vaǧok már!
Šívem pattanásig fešül
S azt dobogja: Tán nem is vár!
Čönd fogad, az óra is áll
S šemembe eǧ poršem repül.
Čókolok eǧ hideg kezet,
Zokogástól rešket vállam:
Azt hittem: hűtlen, rášedett,
Pedig čak engem šeretett
S šive repedt meg utánam.
1921. ápr. 11.