FOHÁṠKODÓ ÉNEK
A ṡívem óċka, istenes, remek
Ṡelence s rajta nem fogott a rożda.
Ṅitott teṅéren ṅujtom a magosba
S a hajnalbíbor ércén megremeg.
Isten, ha vaġ – és benned hinni kell
Kifoṡtott, földre vert bús jómagamnak –
Ha vaġ és vélem terveid is vannak,
Ó, add, a ċókját ifjan érjem el!
Akkor nem ṡólnék többé naġ Nevedről,
Ċak öklöm ütné kétkedők hadát
S ha nem teṡed meg, bárha ṡeretetből,
Marokkal öṡṡecíbálom haját,
Úġ hoġ sikolt, mint süjjedő naṡád
Bús kürtje távol barna part felé.
1922. jún. 10.
