TAVAṠI ÉNEK
Éneklem a tavaṡt, a féṅt,
Bimbózó ifjú zöld reméṅt,
Ṡerelmes ṡívem sóhaját
S ċitítgatom ṡegéṅt,
Nekem ṅilik minden berek
– A vérem játékos ġerek –
S a Nap elém hajol
És rám kacag, mijen ravaṡ
– Ó pompa, ṡín, ó dús Tavaṡ! –
Ċak Márta ninċ sehol.
Havas telekre żenge fű,
A ṡellő nádi hegedű,
Rüġeznek ifjú láṅṡivek,
Az arcokon derű!
Ċikó ṅerít ṡerelmi véṡt
S a torkom fölkiáltni kéṡt:
– Vén Földünk hoġ forog!
S a kék ég is mijen magas,
– Ó pompa, ṡín, ó dús Tavaṡ!
– Reá ha gondolok.
Itt ékes, hímes ṡőṅegek,
Ott éṡakon a bús heġek,
Hol nem gondolnék rá soha –
De arra nem meġek…
– Rikolts, dalolj ṡegéṅ torok:
– Ihaj, a Földünk hoġ forog!
Ihaj ṡerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
– Ó, pompa, ṡín, ó dús Tavaṡ! –
S a halál citeráz.
1922. jún. 18.
