Kelt fent, mint ma uralkodásom eštendejében, felségkezüleg fővárosom által, Almirában.
Még mindig nem mondtam el, hoǧ mitől harapoďott el bennem a naplóirás által. Ezt az igazi St. Antonio idézte okozatul, mer mondta mielőtt ő én lett és én neki hejettesítettem átváltozással, hoǧ naǧon jó dolgom leš čak viǧázni kell kičit a házasállamtartásra. De nem volt igaza. Nem šivesen uralkodok. Eš nem nehéz, de igen unalmas és 1.hangu. Bár a sok šoba naǧon šép. Bejártam néháň oršágot, de ijen jó lakásom mék nem volt.
Ma tartották az úǧnevezett koronatanáčt, amiben réštvettem. A kupola nevü teremben jöttek öšše, a tüzoltó, Egmont, a ǧášoló rokonság és Gombperec a hídlakó, aki még kopašabb lett, mert már a kezében sem volt kalap. Mondták, hoǧ én fogok elnökleni. Ez rošš volt mer kisebesedett a lábam, mert nem gondoltam arra, hoǧ az udvari cipéš a meglévő cipőm után, tehát Mr. Gouldéről činál sámfát, majd új cipőt.
Mer aki kiráj annak két pár cipője van. Naǧobb oršág uralkodójának három is. Mer féňüzés van az udvarnál. És eš a cipő šük és két nap alatt kisebbesedett a lábam és most már irtozatosan fájt, ott ahol feltört és égette is mert uǧnevezett lakkból volt a cipő, ahoǧ a čišolt bőrt hivják.
És akkor Egmont felállt és mondá, hoǧ a trónöröklési rend fennmaradásáról intézkedő törvéňkezést akar beitatni, hoǧ ha engem baj ér, akkor örökölhesse a koronát az aňai ág. Ezt a törvéňt kell bepikkejezni.
Mondtam, hoǧ engem nem šokott baj érni.
De ha mégis, feleli Egmont, a trónöröklés kérdése még ninč törvéňesen beitatva.
A lábam úǧ fájt, hoǧ nem birtam már. Külömben sem akartam én itt ojant tenni, amit nem értek. Ešt mondta a kiráj.
Ašt mondtam, „ez most aktuális majd néháň nap múlva. Addig én nem pikkejezek”
Eš fontos, mondja eǧ másik, mer éppen most forog vešéj az életemben.
- Ez hol forog fenn? - kérdezem.
- Warins Bob nevü kalóz utód, kit a bentšülöttek šeretnek, követeli a trónt.
Mondtam, hoǧ ašt jól fejbeütöm és kéš. Azonban a cipő ojan fájást képezett, hoǧ káprášott a šemem.
De Egmont igen mérgesen mondá, hoǧ ezt mušáj bepikkejezni törvéňnek. Mer Warins Bob már lehet, hoǧ a šigeten van.
- Mijen vendéglőben étkezik? - kérdeztem elšántan.
- Biztos a bentšülöttek kuňhóiban rejtőz valamejik körňékéző šigeten és naǧon üǧes meg kitünő gonoštevő.
- Én sem vaǧok kuťa - felelém és kijavítám -, ha küzdeni kell.
Demár akkor čillagokat láttam a šememmel, és šinte ájultam a cipőnek, cipőből (cipőtől, Hejesbitek).
- Felség - mondá ezenkívül Egmont. - Ön ma haǧomáňok értelmében, amidőn trónjába ül, hoǧ hejet foglaljon az ősei koronáján, čak akkor uralkodó, ha hoz eǧ törvéňt, mejet bepikkejezünk. Addig nem is lehet a šiget valóságos belső uralkodója.
- Ellenben - mondám -, hoǧ mégis kiráj leǧek, ám hozok törvéňt aš államtanáčkozások uj módijáról!
Egmont uǧ čodálkozott, hoǧ naǧon. Atöbbi sem érté.
- Tudják, hoǧ nekem aš angol kiráj, mikor vendége voltam sok tanáčt adott, mer aš öreg igen jó kollega. Akkor mondta nekem ašt is, hoǧ ha elfoklalom a trónt, leǧek takarékos a cigarettával. Gondoskodjak arról a két dologról: takarékosság a pödrésben és feštelenség az államtanáčban.
Egmont fiǧelt élesen. A többi nézett a šemivel. Én meg fojtattam a mondanivalót:
- Aš angol kiráj ašt mondta: - fojtattam én - nálunk šokás, hoǧ a polgármesteri lord major ǧapjužákon ül ha állásba beiktatják (aš ojasmi mint a pikkejezés) és ešköšvetlen. Én is elhatároztam, hoǧ fešesség ne leǧen itt és az udvari tikett nélkül bešéljük meg az államüǧeket. És ezt fejezzük ki avval (felálltam), hoǧ mától kezdve az államtanáč tagjai cipő nélkül tanáčkošnak.
Naǧ šünet. Ekmont felukrik. De én nem birtam. Le a cipővel!
Le a mindenségit!
- És én! - fojtattam - a kiráj, elöljárkálok a példával harisňában!
Le vele! Le azzal a hóhérral! Mielőtt mék šóhoz jutottak, a cipő lent volt a lábamról.
Ezután következett uralkodásom legšebb időšaka, két teljes percig. Amik élvezetvolt, hoǧ nem fáj. A láb.
Ešek nem idegeskedtek ahoǧ hittem. Sőt! A hidlakó felállt és šertartásosan füzte a cipőit, azután šóla:
- Ez šép és tanulságos törvéň leš. Feštelenség jelképe az államtanáčban.
És mindenki levette a cipőjét, még Ekmont is, pedig rajta látšott, hoǧ irtó dühös. Azután elémtették aš irást, én ráütöttem a pečétet és az államtanáč bepikkejezte, hoǧ cipő nélkül kell tartani ezeket a megbešélés tanáčkozmáňokat. Mától fogvást kezdődően (inditatva. Hejesbitek.).
Lehet, hoǧ hozok még eǧ törvéňt, ami šerint pálinkát is kell inni közben, de ezt még megháňom magammal, mer uralkodni bölčen kell. Remélem eddigi čelekedeteim a nép javát šolgázták. Ezután felálltam, kezemben a cipővel, ők is iǧ álltak meg és én šólék:
- Az államtanáč ešennel távozhat. Én elől távozom a jópéldával. Leǧen máskor is šerenčém! Ajánlom magam!
És távozák. De suťomban fülemet az ajtóra šoritám és hallám, amit fečegnek emberejim. Mer rém kivánči vaǧok.
Eǧik mondta:
- Šőr Egmont! Ő felsége különösen viselkedik magát.
- Én is uǧ találom - mondta eǧ másik, mire Egmond:
- Őfelsége mék ǧerek. És sajna lejesett lovaspoló közben Angliában. Most már közölhetem, hoǧ šomorú jelentéseket kaptam róla akkor. Fejsérülése kihat majd uralkodására. Ezt mondták az orvosok. És uǧ látom, hejes volt diagnózisunk (eš eǧ aǧbajt jelent külföldi ňelven.)
Hát ijen ravaš ez aš Egmondt. Perše semmisem igaz abból, hoǧ a kiráj lezuhant a ló tetejéről és fejreesett, amitől aǧdiagnózist kapott. Ešt azért mondja Egmont, mert éles megfiǧelők valamiből arra kövezhettek, hoǧ nem vaǧok šületett kiráj.
Čak tudnám, hoǧ miből vették éšre?
Még hallom, ahoǧ Ekmont ašt monǧa:
- Ha roššabbul a baj, akkor esetlek az államtanáč az aňakirájnő felhatalmazásával őfelségének ǧámul nevezhet eǧ régen herceget.
De akkor elslišoltam onnan kezemben a cipővel és bementem a lakoštájomba. A lakáj éppen tett vett és mondom neki, hoǧ háňas lába van?
Ašonǧa 45-ös. Šép šám. Aš eňémmel eǧez. Mondom:
- Nem látja, hoǧ kezemben a cipőm?! Azonnal veǧe le a cipőjét! Államtanáčkor a cipőviselet šünetel!
Erre röktön leveté naǧ hófehér cipőjét és én mondom teǧe le és menjen el.
És ahoǧ mekfordult felkapám cipőit, hófehér cipők jól illettek a meǧǧpiros, araňňal dišitett ǧöňörü marsel nevü inofurmisomhoz és a melléglépčőn leslišoltam a vár hátsóbejáratához, ahol eǧ őr járt fel és alá - alá és fel šünös šüntelen.
Eš čak 10-telgett és én lementem sétálni. Ez a ǧöňörü inuformus čak uǧ ér valamit, ha látják a népek.
Lesétáltam a dombról, de utközben láttam a régiidők ňomát mer valamikor idegenforgalomban ját a főlegvárba. De akkor köz- és réšvéňtársaság volt itt.
Igen heves nap volt és sok sok moškitó, és a nedves idő itt naǧon roššul árt az egéšségnek. Seholsem láttam embert, és mindenütt a naǧ városi életnek az a ňoma, ami Alvarez köz- és réšvéňtársasága idejéből maradt, amikor ocejános hajók kötődtek ki itt. Volt eť fülke amint állt Wagonlites (ešt pontosan lemásoltam).
Ojan volt ez mint a mesebeli Čipte Róza koleganőm, aki kirájian aludt és körülötte mindent bešő hálóval aš idő vasfoga.
Ašután láttam eť bódét, amint állt:
ǦORSFÉŇKÉPÉŠ!
De eš nem volt elátkozott. Nem érdekes? A kirakatablakban képek, az ajtó ňitva, pedig a sin melletti kisvasut megálló beomla régen. A ňitott ajtóban eǧšőke, kocos, vizšemü ember, lehet vaǧ neǧven éves körüli, barna ruhában, a fogát piškálja és teljesen šemüveges. Mikor engem meglát, futólag megemeli a kalapját és ašt mondja:
- Jó-napot felség.
És tovább piškálja a fogát unott, siralmas arccal. Én odameǧek.
- Maga mit činál itt sors keǧelméből alattvaló?
- Én itten a fogamat piškálom, felség.
- Ešt látom. De hoǧ meǧ a bótja?
- Néha jön valaki felség.
- Kičoda jön ide?
- Hát tavaj volt eǧ haláš, aki fogott eǧ naǧ halat és lefotografáltatta fénképnek. És két év előtt a réšeges révkapitáňt kiementettem a vízből, mer beleesik mindig, hálából činált eǧ čaládi képet, ami ő meg a kuťája.
- Hát akor fénképezzen le engem is.
- Naǧon šívesen. Akkor legalább kiirhatom, hoǧ udvari féňképező.
- Nem bánom - feleltem.
De ben aš üzletben meglepett naǧon, hoǧ eǧ öreg hölǧ ül, aki ojan, mint a halál. Őš és fehérarcu és šürkešemü és nem šól, čak néz.
Eš segitett, amig a fénképéš levett, kiráji pózban, revolverrel a kézben ahoǧ ép ráfogom.
- Magát hoǧ hivják? - kérdem.
- Firmin. Eš a nevem. Henry Firmin. És a hölǧ Madam Ponciere.
- Maga itt mindig féňképéš volt?
- Nem. Vezérigašgató. Hajózási és vasuti. De amikor Alvareš elment aš én réšvéneim leestek és én velük.
Ezután siettem. Hadd lássa a ruhát a nép, mer boldoggá tett, a jó, bő cipő. Le a városba!
De volt is látváňosság! Körül fogtak és éjjent montak.
Ojan öröm vót, hoǧ čuda. A réšeg révkapitáňt kimentették, mer vizbeesett a čodálattól. Eš nem tud ušni.
És a vendéglőkben, mer bementem eǧ rumra, íǧ šólék uralkodóilag.
- Hej kočmáros! Az egéš birodalom aš én vendégem!
A révkapitáň térdrehulla.
- Éljen a kiráj!
És mindenkinek eš volt a véleméňe. És akkor emelém poharamat:
- Mától kezdve pertuban vaǧok a lakossággal! Šervuš nép! - és ők üvölték „šervuš kiráj!”
És ittunk és öššeölelkeztünk.
- Éljen a kiráj! Veššen Warins! - jeǧezték mek állandóan vaǧ kétšázan.
Erre ittunk és én játšottam a citerán és elénekeltem a „Lulu ha viššatérek Fiđiről” cimü dalt és mindenki megsimogatta a ruhámat és sirtak és nevettek és mindig iǧ šóltak, hoǧ „Éljen a kiráj!”
És akkor jöve vágtatva a katonákkal Sir Ekmont. Ő maga hintóba ült. Lihegve és sápadtan ugrott le. No erre vége volt a mulatságnak és menék višša. Nem is próbáltam ellenkezni.
De mičoda rivalgás volt, amikor ujra meg ismét iǧ šólának:
„Éljen a kiráj!”
- Felség - mondá Egmont, amikor ment a hintó -, aš hiba, amit ön teve.
- Aš hiba, ha šeretik a kirájt? Néššen hátra aňám testvére, akit régen ismereg!
És hátramutattam.
Az emberek integettek utánunk és fákjákat ǧujtának és énekeltek, boldogan. Mer pertut ittak aš uralkodóval. Eš erre felé naǧ mektišteltetés. Šámbameǧ.
Mi pedig már az elátkozott sinek mellett haladunk, mešše, És ekkor eldörrent valahol eǧ lövés ott füťülve el a gojó köztem és Egmont között.
Meréňlövés!
A katonák a bokrok közé ňargaltak, és én is üldözni akartam a gašt, de Ekmont megfogott és a koči sebesen gördült tovább.
- Ezért hiba felség, amit tett - monta Egmont.
És most aš eǧšer igaza volt. (Fojtatása következik.)
