AZ ÖRÖK ELMULÁS
A földön semmi nem örök…
A fákon árňak nőnek este,
A félhomáj is ňöšörög.
Elošlik a Gond barna teste,
(A žíros földbe rothadunk)
S ki eǧkor óhajunkat leste
– Ó, pušta šív, borus aǧunk! –
Már köňňező šem, búčut intett.
Mi mindent, mindent elhaǧunk
És minden, minden elhaǧ minket,
A šó, kisértés, döjf s a vér
És viššasírjuk köňňeinket,
Mej már az Óceánba ér.
És čak hiába, nem jő višša,
De jön hejette téli Dér,
Ki sóhajunkat is fölišša.
Már aztán čendesek vaǧunk –
A téli álom dermedt, tišta,
De senkit nem čókolhatunk.
Virágot hullat el a bodza
S majd eǧ čomóba rothadunk.
S rég hallgat a hős méla kobza.
A váǧam még ma dübörög
És holnap veštemet okozza.
A földön semmi nem örök:
A herňó hull és a madár is
S az évšázad föl nem hörög.
1921. nov. 26.
