Jóżef Attila versek Bíró ABC-vel: ARAṄ KALÁṠTÓL…

 

ARAṄ KALÁṠTÓL…

Araṅ kaláṡtól duzzadt rónaságon
– Úġ véltem – viṡ kereṡtül az utam,
Madár trilláz ġümölċtől terhes ágon
S majd megpihenek eġ kis faluban.

Hoġ útra keltem pirkadott a hajnal,
Homáj karolta félig át a tájt.
Az Ég ṡeméből hullt a köṅṅű halkkal
S fölöttem őṡi varju-horda ṡállt.

Ninċen kaláṡ a síró puṡtaságon
S madár hejett a ṡárazlombu fákon
Sötét Gond rakja barna féṡkeit.

A földje is oj bús, ṡivós, makaċ,
Virágṡál rajta sehol nem virít,
Ċak itt-ott eġ-eġ vérṡinű pipaċ.

1922. jún. 18. körül

Jóżef Attila versek Bíró ABC-vel: TAVAṠI ÉNEK

 

TAVAṠI ÉNEK

Éneklem a tavaṡt, a féṅt,
Bimbózó ifjú zöld reméṅt,
Ṡerelmes ṡívem sóhaját
S ċitítgatom ṡegéṅt,
Nekem ṅilik minden berek
– A vérem játékos ġerek –
S a Nap elém hajol
És rám kacag, mijen ravaṡ
– Ó pompa, ṡín, ó dús Tavaṡ! –
Ċak Márta ninċ sehol.

Havas telekre żenge fű,
A ṡellő nádi hegedű,
Rüġeznek ifjú láṅṡivek,
Az arcokon derű!
Ċikó ṅerít ṡerelmi véṡt
S a torkom fölkiáltni kéṡt:
– Vén Földünk hoġ forog!
S a kék ég is mijen magas,
– Ó pompa, ṡín, ó dús Tavaṡ!
– Reá ha gondolok.

Itt ékes, hímes ṡőṅegek,
Ott éṡakon a bús heġek,
Hol nem gondolnék rá soha –
De arra nem meġek…
– Rikolts, dalolj ṡegéṅ torok:
– Ihaj, a Földünk hoġ forog!
Ihaj ṡerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
– Ó, pompa, ṡín, ó dús Tavaṡ! –
S a halál citeráz.

1922. jún. 18.

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: ŠERELMES KESERŰ HAZAFISÁG

 

ŠERELMES KESERŰ HAZAFISÁG

Engem nem hívnak Párisok, Velencék,
Hol mint šökőkút, ǧönǧöz életár,
Reám Hazám tarolt mezője vár –
Ó, čak tarolt ne volna! én is mennék!

Talán, talán úǧ én is ott lehetnék.
De itt ašott a tépdesett határ
S hiába hullatom köňűm le, már
Nem sercen fű és nem libegnek lepkék,

Mert Istenúr hoǧ šántsa, bérre vár
És semmim sinčen, amivel fizetnék,
És hitem öššedől, mint kárťavár:

Jaj, Sorsunk elveštette bús lelencét!
És šívem sinč, odadtam régen már
Eǧ šőke láňnak e fakult šelencét.

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: BÚS MAǦAR ÉNEKE

 

BÚS MAǦAR ÉNEKE

Šáll az ének a mezőnek, esti šellő hollóšárňán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, šerelemről, kora őšről, illó ňárról
S körülötte elterülő néma maǧar puštaságról.

Fáj neki a teste, lelke, šíve tája, šemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos meššeségben istent keres maǧar hangja,
Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdéjben,
Zöld reméňe fošláňai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, šíve tája, šemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Ninčen čak eǧ citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt’ pengeti balladáit véres köňňnek, köňňes vérnek.
Mámor esték elšállottak, ott faǧtak a Karštok alján
S ismeretlen meňaššoňa tört liliom, ojan halváň.

Fáj neki a teste, lelke, šíve tája, šemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt šemét az inčelkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejčet
S foháškodik: Uram, Hazám el egéšen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, šíve tája, šemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: ČEND

 

ČEND

Riaštó, mint a fölmorajló tenger
És mint a végtelen hó épp ojan.
Álarca méjén bús Halál rohan –
Jaj, üstökömbe kap s én ǧáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.
A šívem hallgatom – kopog-e még?
És megunom ez eǧhangú zenét,
Pedig de jó, ha ver és ninčen vége.

Úǧ érzem, mintha ingováňon járnék
És jaj süpped alattam a talaj,
De bennem még ellentállás šaval,

De fülemet betömte. – Ó, mi vár még
Reám, ki immár néma, hangtalan.
– Fejem lehajtva megadom magam.

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: VÁRAKOZÁS

 

VÁRAKOZÁS

Alšik a vár, elhaǧatott. Kong a terem, fojt a magáň.
Porbelepett ó-araňos ošlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak
Képe s a vár elhaǧatott. Állnak az őš, néma falak.

Kinč, araň és drága ezüst. Šellemeké mind e halom
(Šívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Váǧ ravatalon.
Meňňezetes, šép ňošoja, rajt’ a sejem čókra terül.
Őrzi merev isteni nő, friss mosoja is merevül.

Neštelenűl dús, puha, láǧ šőňegek is fekšenek ott,
Mint a mezőn elfeledett, hóbefedett, árva halott.
Udvaron eǧ méjvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít
S alšik a vár, elhaǧatott, mint a halott. Vár valakit.

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: NÉZEM A LÁMPÁT

 

NÉZEM A LÁMPÁT

Nézem a lámpám. Villamos lámpa.
Fűti eǧ titkos, rejtett erő.
Tompa árňékból čillogó élet leš,
Ahoǧ belőle féň tör elő.

Nézzétek, mijen megfoghatatlan,
Čupa titok, čupa hatalom
S mégis, féňével akkor pompázhat čak,
Mikor én, az Ember, akarom!

Midőn lefekšem s oltom a lámpát,
Váratlanul azon akadok:
Mi lenne, hoǧha többé föl nem ǧulna
S örökre sötétbe maradok!

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: A VERGŐDŐ DIÁK

 

A VERGŐDŐ DIÁK

Előtte sívár halom mered,
Két šemében a šíve remeg.
– Šegéň diák.

Illatos és čókos az éjjel,
Piros širmok šállanak šéjjel
Róžatövön.

Naǧon šeretne kisuhanni,
Mámoros čókban eǧütthalni
Valakivel.

Haňatt feküdni uccakövön
S úǧ várni, ha már ninč más öröm,
Naptalanul.

Šáguldani eǧ örök éjen
S az éji šéllel friss fehéren
Titkolózni.

Váǧva vár kint az Élet-aššoň
Eǧ új sebet hoǧ fölfakaššon
Ifjú ajkon.

De hiába, ő nem čókolhat,
A diák nem meǧ, int a Holnap.
(Elhal a Váǧ.)

S előtte sívár halom mered,
Két šeméből a bánat ered.
– Šegéň diák.

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: FALAK

 

FALAK

Kopár šobám – kopárabb néǧ fala
Čupašon, fázón mered az égnek.
Talán a kékes magasba váǧnak,
Hol nem fú šél és čillagok égnek.

Őriznek engem, óvnak, šeretnek –
Kétoldalt eǧ-eǧ, hátul eǧ s elől.
– Ha meghalok, gondolom magamban,
E néǧ fal akkor rögtön öššedől.

Föltámad akkor Aňjok a Šélvéš,
Föltámad akkor Apjok a Vihar
S tetemem lassan betakargatják
A leomló falak poraival.

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: NEM! NEM! SOHA!

NEM! NEM! SOHA!

Šép kinčes Koložvár, Máťás büškesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhoršág éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak keňeret!
Maǧar šél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok ňílnak fel,
Ha eljő az idő – a maǧar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős leš a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott lešünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkereštet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az leš a viadal!! –
Šembešállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Eǧ čepp vérig küzdünk s áll a maǧar határ
Teljes egéšében, mint nem is oj régen
És čillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hiš maǧarok vaǧunk!
Felhatol az égig haragos šózatunk:
Hazánkat akarjuk! vaǧ érte meghalunk.

Nem léš kisebb Hazánk, nem, eǧ araššal sem,
Úǧ fogš tündökölni, mint régen, féňesen,
Maǧar rónán, heǧen eǧ kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

1922 első fele

 

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: LOVAS A TEMETŐBEN

LOVAS A TEMETŐBEN

Ha jő a sápadt ifjú-Éjjel,
Kit čókkal vár a Nap leáňa,
Kitárul két temetőkapu
S belovagol búsan-frissen
Az álmok kapitáňa.

Bukott vezér, köňňet is hullat,
Bús daccal bojong šerte-šéjjel,
Lova már ňihog, gödröt kapar,
Riadtan várja. – Sok a sír
S fut a Holddal az Éjjel.

Uj hant előtt sóhajtva áll meg,
De keméň marka vasba šorul.
És meǧ és jár sok sír között
– Még a Hajnal is kacagja –
Réšegedve, botorul.

Lovára borul. Viššaüget,
Búčút int minden hulla-rögnek.
S az eliramló lovas után
Álomtemetőből višša
A váǧak dübörögnek.

1922 első fele

 

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: ÚTRAKÉŠSÉG

 

ÚTRAKÉŠSÉG

Ha elmeǧek, ha šólítanak,
Utánam minden ittmarad.
Öšše lešek már én törve,
Čóktalanul megǧötörve.
S utánam minden ittmarad.

Meňňi láň és meňňi ajándék!
Meňňi bűn és meňňi šándék!
De a bűnös, én nem vaǧok,
De a ǧáva – én az vaǧok.
Meňňi bűn és meňňi šándék!

Én soha, soha nem ňugodtam,
Mindig, mindig čak futottam.
De miért is? – nem is tudom;
Šilaj Bánat az én hugom,
Jaj, a hugommal futottam.

A šerelemmel lešámolok,
Az élettel elšámolok.
Ninčen semmim s kire haǧjam,
Ninč šeretőm, mit tagadjam.
Az élettel is šámolok.

De čak az bánt most, ha šerettem,
Hoǧ balog volt minden tettem.
Néha bárǧú képpel álltam,
Hoǧ šavakra nem találtam,
Hoǧ balog volt minden tettem.

Jaj, nem kisért az araň hangja,
Se féňes cím naǧ harangja.
S ez a sorsunk – pici ember
Naǧot merni soha nem mer,
Čak törődik s ninč haragja.

Šerettem én is a róžákat,
Még jobban a parti fákat.
Leš még virág, čókos róža,
Sóhajt fa is le a tóra
S nem šeretem már a fákat.

Az én réšem, a šáz araňom
Nem az eňém, mind itt haǧom.
Öšše lešek már én törve,
Čóktalanul megǧötörve.
– Élet, Élet, Terád haǧom!

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: NEM TUDUNK ÉLNI

NEM TUDUNK ÉLNI

Bennem betöltetlen šomorúság tátong
S gizgazzal benőve minden istenoltár.
Hajh, váǧak aňja, de mostoha voltál.

Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
A félelem sikong zirrenő harašttal
S vén adós erdő nem űz, nem maraštal.

A fák sudarára šállt az Est, az álnok
És torkom šorongatja valami titok:
Ajkat én miért čak sóhajra ňitok?

Maǧar vaǧok én is, (rivallnak a káňák)
Ijen vaǧok én és sose lešünk mások.
Jaj, jaj, nem tudunk élni, ňavajások.

1922 első fele

 

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: LÉLEKŠIRTEKEN

 

LÉLEKŠIRTEKEN

A lelkem életért zugó tavában
Rimek lapulnak, mint a zátoňok.
Šerelmem űz, hoǧ rajta čolnakázzam
És šívemen el is barangolok.

De čolnakom a habja elragadta,
Sodorja éles zátoňok között.
(A tájat erre bánat-népség lakja
S én bánatom is ide költözött.)

Fáradt ňugvással čak haǧom rohanni
S zokogva várok, hátha partot ér;
Még köňňem is van nékem; ó van aňňi,

Hoǧ vezekeljek minden álmamér’ –
És öntöm is sürűn, bőséggel, híven,
Míg tördelődik širteken a šívem.

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: ÁLOMBAN EŇÉM VAǦ

 

ÁLOMBAN EŇÉM VAǦ

A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolóďó čöndben.
Kájhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a šerelem šárazra perželte.
A komoj falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büške, fehér falak…

Álomban mindig egéšen eňém vaǧ.
S hišem fönn is néha, hoǧ megčókoltalak.

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: A ǦEREKŠEMŰ ÉLET-TAVON

 

A ǦEREKŠEMŰ ÉLET-TAVON

Eveztem én az élet kék taván.
(Remegtem éles alkoňatkor eǧšer,
Mivelhoǧ ninčen semmi kabbalám

S de furča állat a magános ember,
Šeretne látni büške partokat
S kilépni eǧre soha-soha nem mer,

Čak mešširől tár kapži karokat.)
A víz pihent s gondoltam naǧ kevéjet
(Avar kirájfi volt a gondolat):

Pihen alattam a tajtékos élet,
Eǧ vén öreg a parton gödröt ás:
(Ǧerekšem volt, de méje feketéllett.)

Riašša fel hát köňňtelen čapás!
Az ingó lécen bátoran megálltam
S elém bukkant a vízi-óriás.

Ajkát tartotta. Remegett az állam:
Ha čókolom, a vérem nem hevül.
(A partok égtek rőtšakállú lángban.)

Aztán eltünt, otthaǧva eǧedül.
S én még sokáig megkövülve vártam
S úǧ vert valami itt bennem, belül.

1922 első fele

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: NAǦ AJÁNDÉKOK TORA

NAǦ AJÁNDÉKOK TORA

Ökölňi naǧ rubinkövet adok,
Akašd ňakadba s nézd hoǧan raǧog
Šived fölött, a melled közepén,
Čudáld, hoǧ ízzik, mint paráž, a féň.

Šememből fődre košorút šövök,
Mint istennőhöz, hozzád úǧ jövök,
Utad sejemmel, rímekkel verem,
De rajt’ ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha šomjazol, hát aššubort adok,
De pár sötétlő köňňet benn haǧok
S ha érzed, hoǧ az íze keserű –,
Azért čak idd, ninč édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársoňňal betakarom.
És reškető aǧam, ha éhezel –,
Šükségbe nálam soha nem lešel.

S ha fáradt tested megpihenni váǧ,
Ňugodj karomba, – ninč puhább faáǧ
S mert kell majd eǧšer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetš,
Azért hozzám keǧetlen nem lehetš.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri višša ǧönge pillanat.

1922. máj. 17.

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: ERŐÉNEK

 

ERŐÉNEK

Derekamban tizenhétéves izmok ringatóznak
És šemem meg nem čorbul a horizontnak az élén.
Én vállamra vešem a Tavašt
S a šívemnek hozom el.
Bírom vonšolni Időtlenségem igáját
És térdeim nehezebb sújú sóhaj alatt is
Meg nem roǧadoznak.
Én magamban rejtem a tűzokádót,
De ajkaim keserű rimeknek a bánatát fačarják.
Talpam alatt gúlák világa porladozik šét
És a végtelen Nap idešédült lelke
Égbebillenő fejem košorúzza.
Öššešorított öklömről a sebek lečöpögnek
S én még tudok is alázattal borulni
Aňám beǧepesedett koporsójára.

1922. ápr.

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: KÖNTÖSÖK

KÖNTÖSÖK

Remegni kell a vérsötét
Ǧökérző Bánat köntösét
S tištelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi šét.

Čalán s tövisből jólšövött
És nem libeg a test fölött,
Tapad, šorul, ölel, fujt és mar,
Az emberrel šint’ öššenőtt.

És néha eǧšerű, poros
És néha meg róžás-piros
És néha šemšinű, meg barna,
De mindig eǧformán šoros.

És néha pókhálós, avas
És néha sújos, mint a vas
És néha meg araňšegéjű
S čillog, mint mešši kék havas.

Rettegni kell a vérsötét
Ǧökérző Bánat köntösét
S tištelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi šét.

Ki fölvette, azon marad
És benne jár és nem šabad.
Elhordja egéš életén át,
Míg teljesen šét nem šakad.

1922. máj. 17.

Jóžef Attila versek Bíró ABCh-val: TÁVOL ZONGORA MELLETT

TÁVOL ZONGORA MELLETT

A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából šáll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most šáz élet kergetőz.

Mártának hangja jut ešembe mostan,
Oly bársoňos volt s ez nem az övé.
Šegéň, talizmánt tőle nem is hoztam.
Šemem mered a zongora fölé.

A čókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hoǧ tőle mešše elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?

Hová kell mennem? Nem eňhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából šáll a gőz.

1922. ápr. 11.