Feňegető alakok közeledtek lassan. Közöttük első sorban a bekötött fejű Tulipán, őfelsége tulajdonosa.
A sújos, fešült čendben čak a Keǧelmes őrizte meg előkelő ňugalmát.
- Várjatok - mondta čendesen. - Tištázni kell, hoǧ mit akar itt ez a köjök.
- Betolakodni, zöldfülű! - mormogta Velő feňegetően.
- Az bizoňos, hoǧ nem kezdő - šólt elismerően Tulipán, és a kötéshez ňúlt. - Az ütés, amit kaptam, mellette šól. Ezt kéňtelen vaǧok mentségére felhozni.
- De miért ütött le, ha nem volt oka félni? És hová akart futni? - kérdezte Velő.
- Ǧanús, azt nem mondom, és semmi esetre sem árt, ha megölitek - felelte a Tulipán, és vállat vont -, de nem kezdő, az bizoňos.
A sújos, fešült čendben čak a Keǧelmes őrizte meg előkelő ňugalmát.
- Várjatok - mondta čendesen. - Tištázni kell, hoǧ mit akar itt ez a köjök.
- Betolakodni, zöldfülű! - mormogta Velő feňegetően.
- Az bizoňos, hoǧ nem kezdő - šólt elismerően Tulipán, és a kötéshez ňúlt. - Az ütés, amit kaptam, mellette šól. Ezt kéňtelen vaǧok mentségére felhozni.
- De miért ütött le, ha nem volt oka félni? És hová akart futni? - kérdezte Velő.
- Ǧanús, azt nem mondom, és semmi esetre sem árt, ha megölitek - felelte a Tulipán, és vállat vont -, de nem kezdő, az bizoňos.
A Keǧelmes hoššan nézte ujjai között a šivarhamut.
- Vezessétek a Naǧ Bivajhoz! Azt mondta, hoǧ ismeri a Naǧ Bivajt.
Ismét vezették a herceget, kaňargós, földalatti fojosókon. Most már valóšínű, hoǧ innen soha többé nem kerül élve a napvilágra. A ňirkos, penéššagú katakombákban felfelé vezetett az út. Eǧre meredekebb lett a kaňargó fojosó, míg végül földbe vájt lépčőkön haladtak. Azután beléptek eǧ roššul világított hejiségbe. Most már látta a herceg, hoǧ hol vannak.
A Néǧ bölč Sintér nevű „hotelhallba” hozták. Tulipán ment elöl. Velő és társai közrefogták a delikvenst.
A kočmáros még most is ott állt a két demižon nevű üveg mellett, közöňös vendégei a padon ültek bádogpoharaikkal, čakúǧ, mint az imént, és az ablaknál az a fiú šájharmonikázott, aki a herceg belépésekor is az ablakpárkáňon ült. Eǧ kövér, kócos, mulatt nővel bővült čak a társaság, aki a pad előtt a földön feküdt és horťogott.
Ott ült továbbá eǧ ládán Buzgó Móčing, akiről a herceg tudta čak, hoǧ alapjában véve az igazi Trebitsch. A feňegető čoport, élén a tömži Tulipánnal, nem keltett feltűnést.
- Buzgó Móčing! - kiáltotta Tulipán. - Azonnal add višša a két és fél dolláromat.
Az igazi Trebitsch felháborodottan lépett eléjük.
- Ezt kikérem magamnak! Én lešállítottam az árut - és a herceg felé fordult -, maga a tanúm.
- A te árud fejbe ütött! És megšökött.
- Erős és üǧes embereket kértél. Hát aki téged leüt, az nem ǧenge, és ha elšökik, akkor üǧes is... Nézzék meg ezt a fiút! Čupa erő! Ne haǧja magát šidni, barátom...
A herceg újabban ǧanúsan népies tüneteket éšlelt magán. Például hirtelen haragú lett, és ijenkor ütni šeretett volna. Most is šép lassan felforrt.
- Maga pišok rabšolgakereskedő! - kiáltotta dühösen. - Hitváň gazember!
- Most nem erről van šó - felelte idegesen az igazi Trebitsch. - Šeméjeskedéssel nem meǧünk semmire.
- Legšívesebben betörném a fejét.
- Mi hátráltatja ebben? - kérdezte čodálkozva Velő.
Puff!
Őfelsége legmagasabb ökle ojan šabájos baleǧenessel čapott bele az igazi Trebitsch arcába, hoǧ elismerő zúgás honorálta. Višont Buzgó Móčing bravúros ǧorsasággal, de rendkívül erőteljesen šájon kapta őfelségét, hoǧ elsodorta a kočmárost, valamint az eǧik demižon nevű óriásüveget.
- Azt hišem - lihegte Buzgó Móčing -, üdvösebb, ha nem toržalkodunk.
A herceg ismét rávetette magát, de eǧ újabb pofon, megtoldva eǧ ǧors rúgással, a falhoz repítette. Az arca már šinte felismerhetetlen volt a sok veréstől. Az aǧában ezer harang čengett-bongott, és išoňúan fájt a bal füle, amej a cimpa mellett bešakadt kissé.
- Šerintem ne fojtassuk - ajánlotta ismét Buzgó Móčing.
- Adjanak eǧ pohár vizet! - suttogta a herceg. - Délután ittam utoljára.
Ronǧ- és pálinkašagú kazán volt ez a kis bódé, a močaras vidék talajgőzöktől sújos forróságában.
A kočmáros megvető arckifejezéssel betöltött eǧ fél pohárka pálinkát, és vízzel hígította. A herceg felhajtotta, és úǧ érezte eǧ pillanatig, hoǧ ňomban megfullad. Minden erejére šükség volt, hoǧ ne köhögjön.
Azután forróság öntötte el. És nekiugrott a türelmesen várakozó igazi Trebitschnek. A rúgást elkerülte, a čattanó pofont most nem érezte... Čak lihegett a mohó váǧtól...
Megölni!
Propelleršerű sebességgel zuhogtak az ökölčapásai, és az ördög tudja, honnan šármazott ez a mozdulata, térddel ǧomorba rúgta az ellenfelét, hoǧ felbukott. Zuhanás közben az igazi Trebitsch magával rántotta. Hörögve, harapva, bokšolva gurultak a földön... A herceg vérében lángra kapott a pálinka. Forrón zúgott az aǧa, állati, ǧilkos, puštító örömmel verte az ellenfél fejét a padlóhoz.
Amikor újra felugrottak, mint valami tigris vetette magát a harcba. Rúgott és ütött, míg eǧ horogütéstől Buzgó Móčing a lebuj sarkába repült, és mielőtt felállhatott volna, őfelsége a legelső keze üǧébe kerülő üres ládát belevágta, és már ugrott volna az alélt emberre, hoǧ megölje, de viššarántották.
- Hohó!
- Erešš! - hörögte.
- Ha eǧšer ronǧ lett, akkor békén kell haǧni - mondta Velő, miközben fogta a herceget, aki kissé dülöngélt is a rumtól.
Őfelsége arca eǧetlen darab ňers hús volt, két šeme alig látšott ki dagadt üregéből, tülök formájúra vert orra, néger módra feldagadt šája, kék és iboja horžolások, dudorok a činos, finom vonású herceget ritka jellegzetes čavargóvá torzították.
Buzgó Móčing lassan felemelkedett. Pácoltra pofozott arcán alig volt eǧ ép folt, de azért diadalmasan šólt oda Tulipánnak, miközben a fiúra mutatott:
- És ez neked rošš áru?!