17.1 Rejtő Jenő: Piškos Fred, a kapitáň (Bíró ABC-vel)

A herceget öššekötözték. Ňugodtan tűrte. Jól tudta, hoǧ meg kell halnia. Akár Warins, akár St. Antonio, itt nem šámíthat irgalomra.
- Engedjék meg - šólt a Hidegekhez mosojogva, čengő hangon -, hoǧ elbúčúzzam a barátomtól.
Odalépett a Naǧ Bivajhoz, és kezet ňújtott.
- Köšönöm, hoǧ segíteni akart rajtam, és sajnálom, hoǧ nem jutalmazhatom meg ezért.
A Naǧ Bivaj arcán valami bornírt megilletődés látšott. Úǧ fogta a fiú kezét, mintha nem tudná, mi az. Nézte a finom kis močkos ujjakat, forgatta, tapogatta.
- Te köjök... te voltál az első ember... akivel... šívesen voltam... és...
Körülnézett sötéten, de aňňi revolvermarkolatot fogtak körülötte mindenre elšánt emberek, hoǧ tehetetlen kínjában megčikordult a foga, hangosan, bántón.
- Ǧerünk - mondta Holdvilág Charley -, viǧétek ezt a férget a Véškijárathoz.
Két haditengeréšet elvezette, és ezzel befejeződött St. Antonio uralkodó herceg őfelsége rövid találkozása a šabadsággal...
Most nem vitték a lifthez. A ház belsejéből néháň lépčő vezetett le valahová. Azután föld alatti fojosókon át haladtak sokáig vaksötétben.
- Menj előre! - mondta az eǧik kísérő.
Engedelmeskedett.
Eǧšerre megčúšott, és gurult... gurult. Nem sokat. Néháň métert mindöšše eǧ sáros, meredek lejtőn.
Mi ez neki? Fel sem kiáltott. Az eǧik haditengeréš hangja zúgott végig a boltozatok között:

- Ördög Will!
Féňpont közeledett imbojogva, majd megjelent eǧ ember, čakuǧan ojan, mint az ör­dög. Šénfekete néger volt, eǧ lámpással és eǧ revolverrel felšerelve.
- Valaki távozni fog a véškijáraton - mondta az eǧik tengeréš, és elmentek. A kis lámpa féňét megsokšorozta a šűk fojosó.
A herceg eǧ aknában ült, sima aǧagfalak között. Šemben vele eǧ ajtó látšott. Ojasféle, mint modern bárok bejárata. Lent rövidebb a földnél, középen kétfelé oštva. Kilinč nélkül. Az ajtó mögött sötétség, sustorgás és rošš, sós tengeršag.
Ott a halál?
Az ajtón hatalmas tábla függött:

VÉŠKIJÁRAT!

Alatta másik:

ADJA RUHÁJÁT ÖRDÖG WILLNEK!
Támogassuk a ninčteleneket!
A TÚLVILÁGON MINDEN JÓTETT ŠÁMÍT!

Az ördög lešólt fentről.

- Akarš enni valamit? Van itt eǧ hering.

- Nem kell.

- Pálinka sem?

- Az sem. Mi leš itt velem?

- Hát... bizoňára meghalš. Nem a legroššabb. Volt eǧ naǧbáťám, az leprát kapott.

Jó fiú ez. Vigaštalni akarja. A herceg a síkos lejtő alján ült, és nézte a meredek falakat, ahoǧ a šeme megšokta a félhomájt.

- Másfelől is le lehet ide jutni? - kérdezte az ördögöt.

- Nem hišem.

- Hoǧ meǧ fel az ember innen?

- Nem tudom - felelte tanáčtalanul. - Onnan, ahol te most vaǧ, még senki sem jött fel.

Čendben voltak. Loččanás hallatšott. Čeppek hullottak.

- Mondd! Ördög!

- Na!

- Hoǧ halnak itt meg?

- A dagáj feljön majdnem idáig, ahol én vaǧok. Addig rég véged van.

- Miért nem ölik meg eǧšerre az embert?

- Mert amikor derékig ér a víz, sokan elmondják, hoǧ hová dugták a rablott pénzt, és azt kinek adjuk. Ha eǧšerűen lepuffantanák az illetőt, úǧ sok értéktárǧ vešendőbe menne.

- Keǧetlen, de bölč šokás.

A čobbanások közelebbről hallatšottak! Jön a dagáj!

- Azért a ruhádat nekem adhatod, meg ha van valamid. Ámbár nem úǧ nézel ki, mint akinek valamije lehet - tette hozzá méjséges emberismerettel.

- És... ez az ajtó minek?

- Azon jön be a víz. Ostobaság az egéš. Valamikor ott lakóhej volt, amíg a tenger nem mosta alá a partot. Azóta még nem rothadt ki egéšen az ajtó.

A kis čapóajtó megbillent. Némi víz šüremlett már az aknáig, és mozgatta a laza šárňat. Jó, hoǧ mint Warins hal meg. Nem méltó vég eǧ St. Antonióhoz.

- Nem jó mesterség az eňém - mondta az Ördög. - Mert némejik ordít, átkozódik. Volt, ame­jik követ dobott rám. Pedig hát mit tehetek én az egéšről?... Ha nem lenne eǧ-eǧ jó ruha néha, hát semmiért sem vállalnám. - És még hozzátette ňomatékkal. - Mert a ruhát, azt nekem lehet adni. Minek elvinni a halakhoz nem?

Ezt a herceg is belátta. A šabadon lengő ajtóšárňak sűrűn ňikordultak a befelé šüremlő víztől. Az akna alját már néháň centiméter víz borította el.

- Kapd el! - kiáltotta a herceg, és feldobta a močkos, šakadt blúzát. Azután a nadrágot.

- Köšönöm... - viǧorgott boldogan az Ördög. - Čakuǧan nem akarš heringet?

- Nem kérek.

Ott állt mezítelenül, bokáig vízben, és a dagáj eǧre erősebben áramlott. De még térdig sem ért a víz, amikor néháňan érte jöttek.

Közeledett a Főorvos nevű haditengeréš.

- Halló, Warins! - kiáltotta.

- Mit akar?

- Ledobok eǧ kötelet. Fogja meg. Viššajön a Hidegekhez. Siessen.

A víz már térdig ért. A herceg elkapta a kötelet. Felrántották.

Ő volt az első ember, aki viššatért innen.

- Ördög! Add oda a ruháját! - parančolta a Főorvos.

- Az már az eňém! - hördült fel a néger.

- Add oda, mert beverem a fejedet.

Siralmas arccal ňújtotta át a holmikat.

- Šép eljárás... - siránkozott az Ördög. - Elvešik, ami jogosan az eňém!

Ismét felmentek. A herceg nem sok reméňňel tért višša. Mit reméljen?

Abba a šobába vitték, ahol az imént állt a Hidegek előtt. Amikor végignézett a bíráin, šinte sajnálta, hoǧ ninč még vége az egéšnek.

- Warins - mondta a Vöröskarom. - A halálítéletét megváltoztattuk.

- Úǧ. És mi fog velem történni?

- Feleségül veš engem...