Čodálkozva állt.
- Nem értem, kérem... - šólt azután.
- Megmenekült a haláltól - maǧarázta türelmetlenül Vöröskarom. - El fog venni engem feleségül.
- Sajnos - felelte a herceg - akkor mégisčak végem.
- Miért? - kérdezte ámultan Vöröskarom.
- Ön činos, kedves hölǧ, de nem az én ízlésem. Ne haragudjon. - És a matrózokhoz fordult. - Fiúk, mehetünk višša.
A Naǧ Bivaj hápogott, mert kimaradt a lélegzete, a Kannibál Béby dišnóarca hoššú lett, és a ronǧos, őš hölǧnek torkán akadt eǧ fél šivar a meglepetéstől.
Vöröskarom félelmetesen raǧogó šemmel nézett a fiúra. Felállt, és lassan odament. A herceg elé állt ojan közel, hoǧ čaknem öššeért a testük.
Az araňféňű, hideg zöld šemek félelmetesen raǧogtak. A šép kis šáj félkörré görbült, az apró orrcimpák megrezdültek, és parfümös lehelet čapott őfelsége arcába.
Most igazán iještő volt a leáň.
- Maga söpredék! Maga čúfolódni meréšel?
- Nem čúfolódom, és tištelem önt, sőt kissé félek is e pillanatban, de a feňegetés nem megfelelő mód arra, hoǧ tetšésemet megňerje.
- Maga... maga mit gondol - mondta, és utálattal nézett a kék-lila hurkákkal lepett daganatokra a herceg arca hején -, miért akarom, hoǧ feleségül veǧen?
- Bizoňára megfelelő élettársnak képzel. De ebben téved. Én šeretem az italt és a šabad életet.
- Bolond.
- Az igaz, de nem aňňira, hoǧ elveǧem. Ön igen činos, azonban nekem nem tetšik. Telt idomú, fekete hölǧeket šeretek. - És újra a matrózok felé fordult. - Ǧerünk, fiúk, mert elmúlik a dagáj, és akkor ülhetek hat órát abban a gödörben...
A herceg jól tudta, hoǧ álnéven kötött házasságok éppojan érvéňesek, mintha St. Antonio főherceg néven esküdne meg a leáňňal.
- Hát akkor... Majd megtanítom, hoǧ másképp kell bešélni velem... Itt elbánnak az ijen pökhendi köjökkel.
- Tulipán - mondta Holdvilág Charley -, ezt az alakot eǧ guanótelepre add el.
A herceg eǧkedvűen vállat vont:
- Tehetnek velem, amit akarnak. Nem nősülök. Ölessen meg, tépjenek šét, süssenek meg lassú tűzön: én élek-halok a fekete hajú, telt idomú nőkért.
És ehhez eǧ šuťkos torzkép viǧorgott Vöröskaromra.
- Ide hallgasson, Vadsuhanc - mondta a Keǧelmes. - Maga ojan šörňű alak, hoǧ a leáňom abba a šobába sem erešti be, ahol napközben tartózkodik. Nekünk bizoňos célok eléréséhez šükségünk van magára. Ha felhašnálhatjuk, akkor megkímélnénk az életét.
- De honnan tudom, hoǧ ez íǧ van? Hátha utólag belém šeret tištelt leáňa, és ragaškodni fog ahhoz, hoǧ vele maradjak? Ojan karhatalom áll a rendelkezésére, hoǧ kéňšeríthet erre.
A nő most már nevetett, és šó nélkül kiment, de naǧon bevágta az ajtót. A Keǧelmes utánasietett.
- Mit teketóriázunk! - kiáltotta Holdvilág Charley.
- Igen vaǧ nem? Feleljen!
- Ne feleljen - mondta Kannibál Béby. - Adjatok neki öt perc gondolkodási időt. Viǧétek a Šárítóba.
- Kérem...
Újra vitték.
A Šárító eǧ gömböjű üreg volt. Ojasféle, mint valami ókori sírbolt, sima keméň fallal körülvéve. Pedig nem emberi kéz formálta ezt az üreget. Kínai díšműkéšítők laktak a kültelken, és itt hevítették a formált aǧagot, földbe vájt kemencékben. Éjjel-nappal izzó, betapaštott gödrök fogták körül ezt a Šárítónak nevezett kavernát. Az amúǧ is pokoli forróság itt elviselhetetlen volt.
Sok mindent elmondtak már a Šárítóban, amit nem šántak közlésre. Őfelsége előšör azt hitte, hoǧ ňomban megfullad, amikor betašították és a ňílást elzárták eǧ kővel.
Azután elveštette az ešméletét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése