Buzgó Móčing már napok óta nem haǧta el a kajütjét. Félt a hercegtől. Ez a fiú ott kínozza, ahol éri. Különben mint írni és šámolni tudó eǧént az aňagraktárnál hašnálták, irodavezetőnek. Ő köňvelte el, amit Piškos Fred sikkaštott.
Tizenkét óra tájban valami zajt hallott a šomšéd hejiségből. Elővette a revolverét, és lassan kiňitotta az ajtót.
- Čendesen Móčing, mert öššeňomlak.
A Naǧ Bivaj állt mellette.
- Mit akarš? - hebegte az igazi Trebitsch.
- A Vadsuhanccal kell bešélnem.
- Hoǧ kerülš ide?...
- Még Šingapurban elbújtam...
- Ebből baj leš! Minek keverš engem bele?
- Benned bízom. Eǧšer megmentettelek, amikor néǧ kínai aǧon akart verni. Nem fogš elárulni.
- Gondolod?
- Tudom, mert nemčak hálás vaǧ, hanem ǧáva is... Hívd a Vadsuhancot.
- Azt nem! Ölj meg, vaǧ akármit...
- Ne is fojtasd, maradunk az ölésnél...
- Na! Na!... Hátraugrott a kéšségesen mozduló óriás kezek elől. - Hívom már...
Šomorúan elindult. Egéš biztos, hoǧ megint nekirohan ez a bolond. Amint felért, megpillantotta a herceget. A korláton ült, és ukulelén játšott. Azonfelül énekelt, és a matrózok zöme körülfogta.
Mit tagadjuk, őfelsége alaposan megváltozott, amióta Fülig Jimmyvel elčerélte legmagasabb šeméjét. Ojan čodálatos népi tüneteket produkált, amejek távol állhattak az ősi St. Antoniók vérétől. Ijen volt például a dal és a pofon. Őfelsége úǧ pofozkodott és énekelt, hoǧ vén matrózok első látásra a šívükbe fogadták.
Vöröskarom megjelent a parančnoki šoba ajtajában. Piškos Fred, aki eddig mindenkinek hátat fordított, gáláns meghajlással šalutált, és ojan volt, mint eǧkor ünnepelt, vidéki šínéšek, amikor elhatalmasodik rajtuk az aggkori elmeǧengeség.
- Jó estét Vöröskarom... - mondta és megvetően a šórakozókra mutatott. - Nem nekünk való társaság.
Vöröskarmot kellemetlenül érintette Piškos Fred hűséges ragaškodása. De mit teǧen?
- Warins, kérem!
- Paranč!
Odasietett. Bešélgetve sétáltak Vöröskarommal a korlát mentén. A leáň bešél, a fiú mosojogva bólogat, ő is mond valamit, azután...
Azután eǧ kečes ugrással a tengerbe veti magát!
Mindenki dermedten áll! Itt is, ott is sötét ušoňok čillannak meg a holdféňben. Cápák!
Zaj, futkosás... lárma...
- A čónakot... Hiába!... Vége!....
- Ereššenek le eǧ čónakot! - sikoltja halálfehéren Vöröskarom.
Čak Piškos Fred ňugodt. Bekiált a šóčőbe:
- Lassíts!... Višša! Állj!
Feltűnik a fiú feje, amint küzd a viharos habokkal. Ǧakorlatlan úšó ehhez! Mielőtt a cápák valamejike elkapja, talán megfullad. Sivítva ňikordul eǧ čónak kötele, amint fut a čigán. A küzdő kis ponttól nem mešše roppant ušoňok villognak...
Vége...! Vöröskarom remegő kézzel megkapaškodik. A döbbent emberek feje felett valami átsuhan... Eǧ loččanás.
A kapitáňi híd üres... És eǧ šakállas fej bukkan ki a vízből, távol a hajótól.
- Piškos Fred beugrott a hídról!
Öšševišša kiabálnak.
Ni!... Ott úšik! Elérte a fiút!... Tempózó jobb karja hatalmas ívben átčap eǧ hullámon, és elkapja! De körül ušoňok villognak, itt is, ott is... Miféle külön istene van ennek, hoǧ elérte a fiúval a čónakot?
Már itt is vannak... A látšólag vén, keshedt kapitáň úǧ hozza fel karján a fiút, mintha pehej lenne.
- Viǧe a kajütömbe! - súgja remegve Vöröskarom, de a fiú magához tér, hišen čak sokat ivott a sós vízből. Talpra áll, és megrázkódik.
- Hé! Őrült úr! - sivítja Petters. - Kevesen mondhatják el magukról errefelé, hoǧ kint vannak a vízből!
- Amit... értem tett... kezdi a herceg Piškos Fred felé.
- Mit fečegš? - mordul rá a vén medve. - Füťülök rád. Ha aňňit bajlódtam eǧ üzlettel, azt nem adom a cápáknak. Érted?
Düňňögve a kabinjába ment, és kiivott eǧ üveg rumot. Hiába! Ez ijen ember. A cápák šájából kilopja az ennivalót, ha üzletről van šó, de šíve ninč a kuťának eǧ čepp sem. Az biztos. Valaki azt mondja, hoǧ két cápa úšott már a fiú felé, de amikor meglátták a kapitáňt, čüggedten viššafordultak...
Ezt a történetet az óvatos cápákról még évek múlva is mesélték a kikötőkben, és mindenki elhitte...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése