Fülig Jimmy naplója III
Még mindig nem mondtam el, hoǧ mi okozta nálam a naplóírás által. Mert nem az én ötletem volt. Az úǧ történt, hoǧ mielőtt a Hono-Lulu-štár kikötött, még fogalmam sem volt a napló írásról.
Kéšültem lešálláshoz, és izgatott voltam, és a šállásmestertől búčúztam a fenékbe. Érzékeňen mondtam neki, mert mégisčak eǧütt voltunk a bajban:
- Sajnálom, hoǧ elválunk, és mostan még öšše is töröm a pofáját, ha nem fizeti ki a fűtő bérét nekem.
Barátilag kért, hoǧ ezt ne teǧem.
- Akkor fizesse ki nekem - mondtam én. - Šingapurig jár nekem. Bečülettel megdolgoztam érte.
Ami igaz is.
Eleinte vonakodott, de végül is belátta, hoǧ ha tovább ütöm, akkor beteg leš. Kifizette a bért nekem ő az egéšet, és még jól kezet foktunk.
- Örültem - mondtam - a találkozásnak. Sohasem felejtem el.
- Én sem - mondta ő, és ezt el is hittem neki én.
Akkor még eǧ dišnóságot čináltam, de megérdemelte. Az illető, akivel tettem, a Kapitáň volt, a Piškos Fred. Ez eǧ rémes alak.
Mielőtt kikötöttünk, a fenékbe mentem.
- Kapitáň! - mondtam neki kopogva a ládáján, mejbe bujt. - Búčúzok magától.
- Menj a fenébe - mondta ő kitérőleg.
- Čak előbb még eǧ kiči elintézés nélküli lovagias üǧünk van.
A ládát a hátára döntöttem, és rátettem eǧ hatalmas koffert. Most az első fedele a padlón volt, a „művéšbejáratot” meg elfedte rajta a koffer, ami lehetett ňolcvan kilogramm is súja miatt.
- Te pimaš - mondja ő -, ha ezt megtešed, akkor én megöllek téged.
Még eǧ naǧ koffert tettem rá a tetejére neki, válašul. Még senki sem hallotta ezt a Piškos Fredet rimánkodni, čak nekem most:
- Jimmy - mondta. - Ötvenkét éves vaǧok, és előšör életemben dolgom van valahol.
- Eš šép magától.
Mi lehet vele? A hangja remeg az izgalomtól, ahoǧ mondja:
- Ha levešed a ládát, gazdaggá tešlek. Mušáj nekem partrašállni.
Még senki sem nem hallotta íǧ köňörögni őt. De engem nem 6-ot meg, mert čuňa viselet volt velem šemben, hoǧ totál kirabolt, amit senki sem šeret šivesen. (Azért lassan beleǧövök.)
De már alik hallottam a hangját, mert mialatt társalgottunk, még több koffert, ládát, bőröndöt raktam föléje, és čak mešširől jött eǧ vékoň, síri hang:
- Jimmy, gondold meg, fiam.
- Jó! Ha meggondoltam, viššajövök, és lehordom magáról a rakomáňt, de eš távolról sem biztosra vehető.
Minek hitegessem šegéň öreget?... Most gugsolhat a kofferben, amíg reggel meg jönnek a rakodók, mert reggel kezdik. És akkor sem a középen felhalmozott ládákon, tehát délután is leš holnapra, amíg a kapitáň kiǧön, ami úǧ kell neki.
Mer šiftelen kuťa ez. Ő talán meg is ölne az én hejembe engem, ha ő volna én, és én ő akkor, vaǧis én ötet mint magamat megölném az én hejembe ő. Azért fiǧelmes olvasó megérti, čak gondolkozni kell rajta.
Még mindig nem mondtam el, hoǧ mi okozta nálam a naplóírás által. Mert nem az én ötletem volt. Az úǧ történt, hoǧ mielőtt a Hono-Lulu-štár kikötött, még fogalmam sem volt a napló írásról.
Kéšültem lešálláshoz, és izgatott voltam, és a šállásmestertől búčúztam a fenékbe. Érzékeňen mondtam neki, mert mégisčak eǧütt voltunk a bajban:
- Sajnálom, hoǧ elválunk, és mostan még öšše is töröm a pofáját, ha nem fizeti ki a fűtő bérét nekem.
Barátilag kért, hoǧ ezt ne teǧem.
- Akkor fizesse ki nekem - mondtam én. - Šingapurig jár nekem. Bečülettel megdolgoztam érte.
Ami igaz is.
Eleinte vonakodott, de végül is belátta, hoǧ ha tovább ütöm, akkor beteg leš. Kifizette a bért nekem ő az egéšet, és még jól kezet foktunk.
- Örültem - mondtam - a találkozásnak. Sohasem felejtem el.
- Én sem - mondta ő, és ezt el is hittem neki én.
Akkor még eǧ dišnóságot čináltam, de megérdemelte. Az illető, akivel tettem, a Kapitáň volt, a Piškos Fred. Ez eǧ rémes alak.
Mielőtt kikötöttünk, a fenékbe mentem.
- Kapitáň! - mondtam neki kopogva a ládáján, mejbe bujt. - Búčúzok magától.
- Menj a fenébe - mondta ő kitérőleg.
- Čak előbb még eǧ kiči elintézés nélküli lovagias üǧünk van.
A ládát a hátára döntöttem, és rátettem eǧ hatalmas koffert. Most az első fedele a padlón volt, a „művéšbejáratot” meg elfedte rajta a koffer, ami lehetett ňolcvan kilogramm is súja miatt.
- Te pimaš - mondja ő -, ha ezt megtešed, akkor én megöllek téged.
Még eǧ naǧ koffert tettem rá a tetejére neki, válašul. Még senki sem hallotta ezt a Piškos Fredet rimánkodni, čak nekem most:
- Jimmy - mondta. - Ötvenkét éves vaǧok, és előšör életemben dolgom van valahol.
- Eš šép magától.
Mi lehet vele? A hangja remeg az izgalomtól, ahoǧ mondja:
- Ha levešed a ládát, gazdaggá tešlek. Mušáj nekem partrašállni.
Még senki sem nem hallotta íǧ köňörögni őt. De engem nem 6-ot meg, mert čuňa viselet volt velem šemben, hoǧ totál kirabolt, amit senki sem šeret šivesen. (Azért lassan beleǧövök.)
De már alik hallottam a hangját, mert mialatt társalgottunk, még több koffert, ládát, bőröndöt raktam föléje, és čak mešširől jött eǧ vékoň, síri hang:
- Jimmy, gondold meg, fiam.
- Jó! Ha meggondoltam, viššajövök, és lehordom magáról a rakomáňt, de eš távolról sem biztosra vehető.
Minek hitegessem šegéň öreget?... Most gugsolhat a kofferben, amíg reggel meg jönnek a rakodók, mert reggel kezdik. És akkor sem a középen felhalmozott ládákon, tehát délután is leš holnapra, amíg a kapitáň kiǧön, ami úǧ kell neki.
Mer šiftelen kuťa ez. Ő talán meg is ölne az én hejembe engem, ha ő volna én, és én ő akkor, vaǧis én ötet mint magamat megölném az én hejembe ő. Azért fiǧelmes olvasó megérti, čak gondolkozni kell rajta.
Én is ezen godolonk goldonkoztam, amíg a čónak vitt, és a ǧášoló rokonság ült köröttem, legelől a hídlakó, aki már nem volt kopaš, mert feltette a fekete hoššú kalapot.
Most mi leš, ha ez a šőr Egmont meglátja, hoǧ nem a kiráj ǧön, hanem én. Ő šeméjesen is ismeri a kirájt, tehát nem tévešti meg modorom.
Kissé druggoltam. Mer itten ǧanús leš, hoǧ hol a kiráj, és nem bírok elšámolni Mr. Goulddal, akiről ašt mondja a kiráj, hoǧ régen herceg a sors akaratából. Ešt is keresni fogják, és šép botráň leš, ha mondom, hoǧ mekhalt. Kétšer is a tengerbe dobtuk. Tehát abšolute meghalt. Másodšor Piškos Fred dobta. Sose felejtem el ašt az éjšakát. A kapitáňkülsejű kísértet és Mr. Gould-Fernandez, aki miután višbedobták, a ňakamra esett fentről, ez a régen herceg.
Brr!
Öššeborzadtam.
- Felség fázik - mondta a tűzoltó -, pedig a hajó ňílt tengeren vešteget, és ott még hidegebb leš.
- Én már előre fázom - feleltem.
És ez igaz volt.
Akkor már odaértünk. Féňes, naǧ hajó volt, de kisebb, mint a Honolu-Luštár, és az volt ráírva aš oldalára:
ALMIRA
Trombita rečegett, és matrózok sorba falat álltak a fedélzeten, és lentről látšott elől köštük pris katonakabátban, araňos díšekkel, a šír Egmont karddal és homlokán a régi sebből eredő heghej.
Felmentünk a hágčón, és végig vonult a ǧášmenet, velem az élen, vonult a matrózok vonalarca előtt.
És akkor odaértünk, ahol a hajó kapitáňa állt az Egmont šírrel.
Tudtam, hoǧ most leš a baj.
Ez fog felordítani akkormikor meglát, és azonnal megbilinčekbe vernek. Azonnal vernek megbilinčelve.
És odaérünk. Én meréšen kilépek, és most őšinte lešek.
- Šőr - mondom -, őšinte lešek. Én nem vaǧok hibás.
De erre čoda történik. Azt mondja örömös arccal.
- Felség! Boldog vaǧok, hoǧ fél év múltán ismét višontláthatom.
És ráborult a ňakamra akkor, ölel és megčókol és ölel.
Én úǧ álltam ott, mint akit főbesújtottak eǧ gumibottal derült égből. Hišen ez ismeri az uralkodót.
Ez akkor mit ölel és mondja, hoǧ felség? Ez mi itten?
- Nem ön a hibás felség - šól, mintha tudná, hoǧ mit kezdtem mondani el. - Mialatt úton volt, megváltoztattuk a tervet, majd közöljük, hoǧ miért, és íǧ eǧenesen Almirába meǧünk, hoǧ felséged alattvalói között elfoglalja ősei hejét a čaládi trónon.
Ijesmit mondott. És a hídlakó megint naǧon kopaš volt, mert kalapját kezében fogta, és állt akkormár mereven mellettünk.
- Jöjjön felség a fülkéjébe, bizoňára pihenni akar.
Mentem felség a fülkémbe, mert čakuǧan bizoňára pihenni akartam. Mert akkormár šédült a fejem, pedig az még čak az első marhaság volt. (Fojtatása következik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése