20.3 Rejtő Jenő: Piškos Fred, a kapitáň (Bíró ABC-vel)

Amikor néháň napja úton voltak, és mešše elhaǧták a partot, a herceget felhozták a fül­kéjéből. Különben a fedélközben tartották elzárva.

- Sétálhatš kissé - mondta a Főorvos.

A herceg šédelgett, amikor a napvilágra ért. A hajót kísérő cápák ušoňai megčillantak a napféňben.

- Naǧ Bivaj hol van? - kérdezte a kísérőjétől.

- Nem lehetett őket Piškos Freddel eǧ hajóra engedni.

- És Vöröskarom, illetve nejem őnaǧsága?

- Ő a parančnok. Mindenki šereti, és mégis félnek tőle... Igazi férfi!...

- Úǧ? Akkor minek meǧ férjhez?

Jó forró nap raǧogott a fedélzeten. Őfelsége kimondhatatlanul élvezte a sétát. Piškos Fred hangja süvöltött rá:

- Hej! Főorvos! Hoǧ merted felhozni a Vadsuhancot? Aki fogoj, az fogoj! Ezt nem tűröm!

- Füťülök arra, hoǧ te mit tűrš!

- Te kuťa! - rečegte lihegve Petters, aki érthetetlen megǧőződése šerint az eǧik Šinga­puri mozgóképšínház portási eǧenruhájában intézkedett a fedélzeten. - Megölnéd ezt a fiút! Talán haljon meg unalmában eǧ sötét odúban?

- Igenis puštulni fog! Ǧilkos, šélhámos, rabló!

- És te mi vaǧ, mi?!

- Ne tereljük az üǧet mellékvágáňokra. Most nem rólam van šó!

- Hát vedd tudomásul - sípolta harsogó suttogással Petters -, hoǧ füťülünk rád.

- A fedélköz fülkéjében kell maradnia!

- Ǧere, Vadsuhanc! Azért is!

Bevitték a Főorvos kabinjába.

- Ezentúl itt lakš, hoǧ az az ördög megpukkadjon mérgében.

A kapitáň iránti ellenšenv Warins felé iráňította a šimpátiát. Nemčak ennivalót kapott, hanem még fürdőt is kéšítettek šámára, és eǧ uniformist is šereztek a fiúnak. Mintha ráön­tötték volna. A Raďeer eǧkori kadétjának az eǧenruhája volt ez.

A herceg arra már viššaňerte régi, šelíd anǧalšerű kifejezését. Miután tištálkodott, borot­válkozott és végül megjelent a kadétruhában: šinte megtapsolták.

- Majd meglátjátok, hoǧ mit šól a Vöröskarom! - üvöltötte Piškos Fred. - Mi őt šolgáljuk!

- Ugathatš, vén cápa! Mi nem šolgálunk senkit! A magunk üǧét šolgáljuk!

- Hoǧ fáj neki eǧšerre a Vöröskarom!

Tulipán bizalmatlankodva mondta a kormáňosnak:

- Biztosan főz valamit a Vöröskarommal.

- Lehet, hoǧ főznek valamit - düňňögte a Főorvos is tűnődve.

...Amikor Vöröskarom este kisétált a fedélzetre, néháň sötét pillantással találkozott a tekin­tete. Čak Piškos Fred tištelgett šéles, ňájas mosojjal, és most kiderült, hoǧ meňňivel kellemesebb az arca, ha mogorva.

- Naǧšerű utunk van, parančnok! - jelentette gavalléros alázattal, és a rekedt Petters, aki távolabb állt, megvetően köpött.

Ki hitte volna! Piškos Fred mint stréber! Vízióšerű! A parančnok sem lehetett elragadtatva tőle, mert rövidesen a kabinjába ment.

Reggelre feltűnt a távolban Tahiti. Vöröskarom kisétált a fedélzetre. A korlátnál eǧ isme­retlen eǧént látott, jóképű, vidám, kadétruhás fiatalembert, naǧ fekete šemekkel, aki né­háň dió meg eǧ pakli kárťa segítségével bűvéšmutatváňokkal šórakoztatta a legéň­séget. Naǧ­šerű­en mulattak az emberek, és amikor Vöröskarom kijött, elhalt a mosoj. Čak Piškos Fred köšönt harsáňan a hídról.

- Főorvos! Ki ez az ember? - kérdezte Anna Alvarez.

- Az ön férje, parančnok, Bob Warins.

Miféle változáson ment át, amióta utoljára látta? Ez az értelmes, činos arc uǧanaz lenne, amire felňögött, ha elé jött álmában?

Most a fiatalember feléje nézett, čúfondáros viǧorral šalutált, valamit mondott a matró­zoknak, és ezek röhögtek. Vöröskarom a kajütjébe ment, és úǧ vágta be az ajtót, hoǧ čak úǧ čattant.

Sokáig idegesen járkált, azután čengetett:

- Bob Warins jöjjön ide!